Lajtha

Ennek a játéknak a szereplőit mind én teremtettem. Bábuk ugyanis. Nyakukban hordják a karikát, ki-ki a maga színe és neve szerint. S amíg nyakukban hordják, bizony mit sem tudnak a létről. Néha azonban, mint ma este is, midőn kedvem van játszatni őket, kiveszem nyakukból a karikát és emberré varázsolom valamennyit. Valósággal lelket lehelek beléjük. Talán több lelket is, mint más közönséges emberekben lenni szokott. Ennek folytán megesik aztán, hogy megnő bennük a jó és a rossz egyaránt, ami rendkívül tanulságos. S amellett jótékony is, mert rendszerint az történik, hogy a közönségben is megnő a velük való együttérzés. Önök is érezni fogják ezt, bizonyos vagyok benne.” (Lajtha László)

Ahogy Solymosi Tari Emőke, Lajtha László zenéjének elhivatott kutatója írta, a Capriccio az életmű „talán legvidámabb, legcsillogóbb kompozíciója, mely a magyar történelem egyik leggyászosabb, legtragikusabb időszakában, a budapesti bombázások alatt keletkezett, és egyértelműen a realitás előli belső menekülés igényét reprezentálja”.

Barta Dóra rendező-koreográfus azonban ezúttal nem a hagyományos utat járja: a Capriccio eredeti története helyett a hangsúlyt a szerző, Lajtha László személyére helyezi. Az ő élete, belső világa elevenedik meg a színpadon; a zenemű okot szolgáltat arra, hogy bepillanthassunk a mű születésének kulisszái mögé.

A háború megelevenedő képei segítségével felidézzük Lajtha életének egyik legfontosabb időszakát. Az első világháború idején még egyfajta naivitással, ártatlan lélekkel indulnak a katonák a harcba: tapasztalat híján még nem látják, hogy sorsuk óhatatlanul összefonódik az értelmetlen gyilkolással. A fiatal közlegények közt találjuk Lajtha Lászlót, aki a külvilágot kizárva, még a lövészárokban is alkot; meséje, a Capriccio a rettenetes körülmények ellenére is utat tör magának. Bajtársaival, tisztjeivel való viszonya, az átélt élmények hatása felerősödik az általa teremtett történetben. Lajtha életének későbbi szakaszaiban is ugyanazzal a szilárd, megingathatatlan hittel alkot, mint pályája elején; ellenállva minden külső támadásnak, szövi tovább a mesét. Háborúk jönnek-mennek, rendszerek váltják egymást, az ő képzelete mégis rendíthetetlenül szárnyal, átmentve szeretteit az általa alkotott világba. A fantázia és a realitás határai lassan összemosódnak, miközben Lajtha felveszi a harcot a mindkét világot pusztulásba taszító valósággal. Meséje happy enddel zárul, és bár ő ezt már nem láthatja, így győzedelmeskedik a rémisztő valóság felett.

Szokatlan vállalkozás, merész kísérlet a mű története helyett a mű alkotóját helyezni a középpontba. Lajtha László személye, életének nehézségei izgalmas alapanyagot biztosítanak ahhoz, hogy az újfajta megközelítés létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen.

Szereposztás

Lajtha: Katonka Zoltán
Múzsa: Jurák Bettina

továbbá,

Katona, Polgár, Báróné a tulajdonos: Domán Dalma
Katona, Polgár, a Báróné unokahúga: Horváth Zita
Katona, Polgár, Molnárné a bérlő: Szőllősi Krisztina
Katona, Polgár, Molnár a bérlő: Földesi Milán
Katona, Polgár, a Balerina: Nagy Nikolett
Katona, Polgár, a Költő: Varga Lotti
Katona, Polgár, a Kapitány: Csizmadia Tamás
Katona, Polgár, az öregedő Gavallér: Szóka Roland
Illuzionista: Kőhalmi Ferenc

Dramaturg: Németh Virág
Jelmez: Kovács Andrea
Fény: Katonka Zoltán
3D művész: Bordos László Zsolt
Rendező-koreográfus asszisztens: Rujsz Edit
Közreműködik: a Liszt Ferenc Egyetem Zenekara
Vezényel: Ménesi Gergely

Rendező-koreográfus: Barta Dóra
Az előadás a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében jött létre.