Vadbarokk

„Az lobogó tűznek, meleg hévségének nagy sebes lángjában,

                                                                 Levegőegeknek s fentfüggő fölyhőknek nagy magosságában”

Koháry István, a felső-magyarországi Fülek várának kapitánya, a magyar barokk költészet kiemelkedő alakja az 1680-as években viselt nehéz rabsága idején e sorpárral kezdte meg a gondolat szabadságáról írt költeményét. A mai ízlésnek talán kissé vontatott, hosszadalmas vers üzenete több mint jelképes: a rabélet sanyarúsága, a földi kínok alól a szellem szárnyalása tud csak felszabadítani. E légies és fennkölt, egyben szenvedélyes életérzés vágyképe adta meg alaphangját a barokk korban új burjánzásnak induló, az egyre kifinomultabb kifejezésformákat kereső művészeteknek. Talán nem véletlen, hogy az evilági szenvedések fölé emelkedni kívánó emberi törekvések a barokk évszázadai alatt ilyen magas művészi teljesítményeket eredményeztek. Messze voltak még ekkor az ipari forradalom viszonylagos kényelmet, kiszámíthatóbb, biztonságosabb kilátásokat hozó szerei és eszközei. A technológia csak kullogott a szellem nyomában. Ebben az ellentétektől feszített időszakban alakult ki a zeneművészetet máig uraló, a különféle méretű vonós hangszerek együttműködésére építő, fúvós és egyéb húros hangszerekkel, akkoriban elsősorban lantfélékkel és csembalóval, vagy orgonával kiegészülő hangzásvilága. Ám a kései barokk idején, a Magyar Királyság területén a zeneművészet vonós alapú hangszeregyütteseinek terjedése nem állt meg az arisztokrácia kastélyainak küszöbénél. Az új divatot előbb a jelentős arányú köznemesség udvarházaiban, majd egy idő után a falvak paraszti közösségeiben is követni kezdték. A barokk kamarazenekar itt, a korabeli Európa kulturális peremvidékén, az Oszmán Birodalom szomszédságában néhány évtized leforgása alatt folklorizálódott, s a vonószenekarok húrjain is megszólalt a népzene. Érdekes, hogy ezek a formációk a zenefolklórban sehol máshol a világon nem szervesültek, még a barokk zene „nagyhatalmainak” (fr, de, it, uk) területén sem. A „tiszta”, vagy cimbalommal, illetve fafúvósokkal kiegészülő vonósbandák máig csakis a Kárpát-medence népeinek (valamint két kisebb, szomszédos terület, a kelet-csehországi morvák egyes régióinak és a dél-lengyelországi gorálok tátrai tájegységeinek) népzenéjét jellemzik. Koncertünkön a barokk kamarazenekarnak eme „megvadított”, népi változatai, valamint a mellettük tovább élő duda, vagy koboz hallhatók, többször olyan dallamokat, zenei témákat megszólaltatva, melyek előképei a kor műzenéjében jöttek létre. 

Az est vendégelőadói a Musica Profana régizene-együttes muzsikusai. Ők a kéziratos énekeskönyvekben, melodiáriumokban rögzített zeneművek segítségével idézik meg a XVI-XVII. század nemesi udvarházainak, illetve alakulófélben lévő polgári szalonjainak hangulatát.

Előadásunkban nem csak a nyilvánvaló kölcsönhatásokra szeretnénk ráirányítani a tisztelt közönség figyelmét. Úgy érezzük, hogy bő három évszázad elteltével saját korunk és környezetünk társadalmait is egy markáns disszonancia feszíti. Az akkori ellentétek most fordított arányban mutatkoznak: ma szárnyalnak a technológiák, s az egyre haloványabb szellem csak kullogni látszik azok nyomában. A leépülés a hivatásunkká választott értékközvetítés mikrokozmoszában, azaz a zenei kultúra terén – itt és most – több mint hangsúlyosan kitapintható.  Hiszen a magyarokkal nézetünk szerint ma már nem az a baj, hogy nem énekelnek magyar népdalt, hanem az, hogy nem énekelnek. Az itt elhangzó folklór zenéket olyan hagyományőrző mestereinktől tanultuk, akik mindennapjaiban a dal, vagy a hangszeres muzsika az önkifejezés legtermészetesebb eszközeinek számítottak. Egyszerűnek mondott, falun, vagy éppen tanyákon élő emberektől, akik életvitelükkel és annak iránytűjeként szolgáló – nem magas, de mély –műveltségükkel még egészen közel álltak az áhított állapothoz, amelyet harmóniának nevezünk. Csak remélni merjük, hogy képesek vagyunk tolmácsolni, amit muzsikájukkal akaratlanul is, mementóként üzenni tudnak nekünk.