My Fair Lady

Több mint 150 éve hódítja meg a közönséget mindenhol a világon ez a francia féltékenységi bohózat, amit a Nemzetibe időről időre visszatérő Silviu Purcărete állít színpadra. Az abszurd és groteszk látásmódjáról is ismert világhírű román rendező elképzelései szerint készülő előadás egyszerre ígérkezik önfeledt vígjátéknak és színházi ínyencségnek.

De la Mare államtitkár úr kifinomult ízléssel válogat a feltörekvő tisztviselők nőrokonai között, a szolgáltatásért pedig előléptetéssel fizet. Mindenki tudja: De la Mare hivatalában az új kinevezés feltétele nem a rátermettség, hanem sokkal inkább a szolgalelkűség és a gátlástalanság – hiszen e kettő mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az ember a feleségét vagy az unokahúgát kínálja fel cserébe a vágyott pozícióért.

Jobb hallgatni, félrenézni, továbbmenni... És csak csendben sírni. Főleg ha nő vagy! Ez a túlélési stratégia működött a kilencvenes években a csallóközi kisvárosban, Dunaszerdahelyen, ahol borzalmas bűncselekmények tették elviselhetetlenné a hétköznapokat. Húsz évvel később Durica Katarina megtörte a csendet, és beszéltetni kezdte azokat a nőket, akik annyi éven át hallgattak, pedig tanúk voltak, tanúk és áldozatok.