A barát-rivális Cherubini, sőt Napóleon bizalmát is élvező mester az opera műfajban feldolgozható témák körét bővítette, zenei világukat gazdagította; alkotásait kortársai etalonnak tekintették, utódai – például Weber, Berlioz és Wagner – pedig modellnek. Gluck operareformjának folytatójaként kortársainál merészebb disszonanciákat mert leírni, a szereplők lelkiállapotát szélsőségesebben ábrázolta. Dallam, harmónia, hangszín drámai egységének megteremtésében magasabb szintre lépett, nem véletlen, hogy a zenetörténetben rá mondták először: romantikus.
A Metastasio szövegkönyvére 1790–91-ben írt, Hadrianus római császárról szóló művet több politikai rendszer is a köznyugalom megzavarására alkalmasnak tartotta: a bemutatót 1792 márciusára tervezték, de felkeléstől tartva betiltották. Méhul néhány évvel később Hadrianus címmel új operát írt, amelyben a korábbi verzióból is felhasznált részleteket. Ezt 1799-ben mutatták be, de néhány előadás után ezt is betiltották, igaz, a belügyminiszter, Napóleon öccse közbenjárására 1800-ban és 1801-ben még egyszer-egyszer előadták. Több mint kétszáz év után a világon először a Művészetek Palotájában csendül fel a sok bonyodalmat kavaró mű, korhű hangszereken, avatott előadók tolmácsolásában, francia–magyar együttműködés keretében.
Méhul: Adrien (Hadrianus, Róma császára), 1799 –újkori világbemutató (koncertszerű előadás)
Emirene: Gabrielle Philiponet
Sabine: Jennifer Borghi
Adrien: Philippe Do
Pharnaspe: Philippe Talbot
Cosroes: Marc Barrard
Rutile: Nicolas Courjal
Flaminius: Jean Teitgen
Purcell Kórus,
Orfeo Zenekar (korabeli hangszereken)
Koncertmester: Simon Standage