A „Vox Fortissima” sorozat utolsó előadásán elhangzó Requiem a francia állam megrendelésére, az 1830-as júliusi forradalom áldozatainak emlékére született 1837-ben. Hector Berlioz szándéka nem kevesebb volt, mint hogy a valaha írt legnagyobb művet alkossa meg. Ez a szándék eredményezte a Requiem roppant előadói apparátusát, amely legalább 210 tagú kórust (80 szopránt és altot, 60 tenort, 70 basszust), nagyzenekart (108 vonóst, 20–20 fa-, illetve rézfúvóst, 8 pár üstdobot) és 4 rézfúvós kart ír elő. (Énekes szólistaként viszont csak egy tenor szerepel a mise Sanctus részében.) A hatalmas apparátus és hangzástömeg szinte túlnő a koncertterem keretein. Berlioz zenéje tömegmegmozgató erejének első megdöbbentő kifejletét éppen a Requiemben éri el, s művészetének később is egyik legfőbb jellegzetessége marad ez a hang.
Eduard Hanslick, a kor híres zenekritikusa így nyilatkozott a műről: „Berlioz az ősi egyházi szöveget szuverén önkényességgel és világiassággal valamiféle fantasztikus drámává dolgozta át”. A komponista maga is tisztában volt alkotása jelentőségével. „Ha arra kényszerítenének, hogy egyetlen partitúra kivételével az egész életművemet elégessem, akkor a Gyászmisének kérnék kegyelmet” – írta egy levelében.
A monumentális művet ezen a hangversenyen szintén monumentális (bár a szerző eredeti elgondolásához képest még mindig csekély számú) előadói apparátus – négy kórus és két zenekar – szólaltatja meg.