Mi az oka, hogy Makk, miután sok esetben újat hoz, nem lesz annak
markáns képviselője? A magyar filmtörténetben „első fecske” volt a
Liliomfi a már szerzői jegyeket is felvillantó, a sematikus korszakon
túllépő vígjátékként, a Megszállottak a magyar újhullám előképeként, a
Szerelem, amely Huszárik Zoltán Szindbádjával a magyar esztétizmus
nyitánya volt. Makk egyikből sem alakított ki személyesnek mondott
stílust, hanem folyamatosan zsánert, témát és stílust váltott. Nincs még
egy magyar rendező, aki ennyi műfajban tudott ma is élő remekművet
alkotni, olyanokat, amelyek a világ filmtörténetének is klasszikus
darabjaivá váltak (Ház a sziklák alatt, Szerelem, Egy erkölcsös éjszaka,
Macskajáték, Egymásra nézve). Mi az a láthatatlan szál, amely mégis
összefűzi ezt a sokféle művet? Mi a folyamatos megújulás, a Makk-filmek
eleganciájának, vizualitásának titka? Miért szeretjük őket a habkönnyű
vígjátékoktól az erkölcsi és lélektani kamaradrámákig?
Réz András, a Müpamozi filmklub házigazdája ilyen és ehhez hasonló kérdések megválaszolására szólítja fel a nézőket.
A két idős testvért az élet elválasztotta egymástól: a merev Giza
tolószékben Münchenben él, a csupa zűr, szerelmes Erzsi Budapesten.
Mindennap felhívják egymást, és felidézik fiatalságukat. A Szerelemhez
hasonlóan a Macskajáték keletkezése is évtizedekre nyúlik vissza. Az
első, groteszk, kisregényi formát Örkény István már 1963-ban Makk Károly
számára írta. Kérdés, mi történik, ha ez a film előbb elkészül, mint a
hasonló tudatáram-filmek, a Szerelem vagy a Szindbád. E gyönyörű
alkotások „közös nevezője” Tóth János, az operatőr. Makk és Tóth
1973-ban - az időközben nagy sikert aratott groteszk színdarabbal
szemben - Örkény eredeti, levélformás kisregényét vette elő. A film
terét a Szerelemhez hasonló módon dúsították fel egy-egy bevillanó lírai
emlékképpel, szecessziós tárgyakkal, hangulattal. Ezek nem mindig
pusztán megjelenítik a párbeszédet, hanem értékelik, minősítik is azt, s
így sajátos modernista jelentést hoznak létre. Ebben a tudatfolyamban
Erzsi szubjektív retrokameráján, leveleken, telefonbeszélgetésein
keresztül idéződik meg a múlt, a két hajdani Szolnok megyei szép lány
szerelmeinek története.
A film inkább nosztalgikus, elégikus, kevésbé groteszk és
„nyávogós”, mint Örkény színdarabja. Ezt a korabeli kritika és a nézők
számon is kérték. Mára fölértékelődött az a mívesség, amellyel Makkék az
öregséget, a halállal szembenéző ember esendőségét, sejtésszerű tudati
folyamatait - többek közt némafilmes és más fotografikus műfajok
eszközeit alkalmazva - megjelenítik. A filmet 1975-ben Hollywoodban
Oscar-díjra jelölték.
Rendező: Makk Károly
Író: Örkény István (azonos című kisregény)
Forgatókönyv: Tóth János, Makk Károly
Dramaturg: Bacsó Péter
Operatőr: Tóth János
Vágó: Sívó György
Zene: Eötvös Péter
Hang: Pintér György
Díszlet: Romvári József
Kosztüm: Vágó Nelly
Gyártásvezető: Bajusz József
Orbánné, Erzsi: Dajka Margit
Orbánné lánykorában: Piros Ildikó
Giza: Bulla Elma
Giza lánykorában: Dombrádi Éva
Paula: Makay Margit
Egérke:
Törőcsik Mari
Csermlényi Viktor: Balázs Samu
Ilus, Orbánné lánya: Bürös Gyöngyi
Józsi, Ilus férje: Tyll Attila
Viktor anyja: Kürthy Sári
iskolaigazgató: Szilágyi Tibor
házmesterné: Orsolya Erzsi
fogorvosnő: Metzradt Georgette
