Gaudeamus bérlet 25/26 VI/6.előadás

Richard Strauss: Duett Concertino klarinétra és fagottra
Johannes Brahms: Változatok egy Haydn-témára, op.56a
--
Pjotr Iljics Csajkovszkij: IV. szimfónia, f-moll, op. 36

Közreműködik:
Horváth Péter (klarinét)
Vedres Péter (fagott)
Vezényel: Baráti Kristóf

Téma és transzformáció

Brahms, Csajkovszkij és Richard Strauss – három mesteri zeneszerző, akiknek zenéje mind a romantika eszméjéből táplálkozik, de ami még inkább összeköti őket az a hagyománytisztelet és személyes invenció. Brahms Variációk egy Haydn-témára című műve 1873 nyarán született, s jóllehet, témája valójában nem a bécsi klasszikus szerzőtől származik, hanem egy Szent Antal korál dallam XVIII. századi feldolgozásából, mégis nagyszerű példája Brahms mesteri variációs technikájának: a korál alapdallamára egész sorozat épül, melyben hol játékos, hol szenvedélyes nagyívű dallam alakját ölti.
Richard Strauss esetében nem csak stílusgyakorlatról van szó: a második világháború borzalmai után a szerző visszavonultan, szinte aszketikus nyugalomban fordult újra a kamarazene és a klasszikus formák felé, mint 1947-ben született Duett-Concertinoja. A szokatlan hangszerpárosítás a mű programja – melyet Strauss egy leveléből ismerünk – által nyer értelmet: a medve egy hercegnőnek udvarol, felkéri, majd táncra perdülnek, végül csodák csodájára a medve átváltozik daliás herceggé. A fagott robusztus, kissé esetlen szólamvezetése valóban a medve figuráját idézi, míg a klarinét áttetsző, lírai játéka a hercegnő „hangja”, akit a fagott „meghódít”. De a mű igazi hőse talán maga a zene: a melodikus invenció, a harmóniák finomsága, a mozarti dallamkezelés Strauss áttetsző klasszikus kamarazenei hangzásvilágával.
Csajkovszkij szimfóniája legszemélyesebb vallomásának tekinthető. Bár programja a nagyközönség előtt rejtve maradt, gazdag mecénásának, Mecknének küldött leveleiben elárulta, hogy az első tétel nyitó motívuma, a sors-fanfár, mely újra és újra visszatér a tételek során az a “végzetes erő”, mely megakadályozza a boldogság elérésében. “Az ember nem tehet mást, mint behódol neki, a panasz hiábavaló”. A beethoveni örökség nem csak e motívumban testesül meg: első tétele két különböző zenei világ ádáz küzdelmére épül, míg
Andantinója archaizáló, melankolikus. A szellemes Scherzo játékosan ötvözi a balettjeit idéző tündértáncot a népies karakterű fúvószenével, míg Finále tételében egy orosz népdal (Áll egy ifjú nyárfa a réten) virtuóz feldolgozása, melyben kérlelhetetlenül újra megszólal a sors-fanfár.