Duna Szimfonikus Zenekar - A kései Brahms - Tavaszi 5.

Műsor:

Brahms: Kettősverseny hegedűre és gordonkára (a-moll), op.102
Brahms: 4. (e-moll) szimfónia, op.98

Közreműködik: Stuller Gyula – hegedű és Stuller Júlia – gordonka

Vezényel: Deák András

Műsorvezető: Zelinka Tamás

Stuller Gyula (Budapest, 1962) hegedűművészi diplomáit a londoni Guildhall School of Music and Drama Zeneakadémián Pauk György és a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Halász Ferenc növendékeként szerezte. Hegedűjátékát Nathan Milstein, Végh Sándor és Varga Tibor mesterkurzusain tökéletesítette: ez utóbbinak három éven keresztül tanársegédje is volt. Stuller Gyula számos nemzetközi verseny díjazottja, így többek között az 1986-ban, a svájci Sion városában rendezett 20. Varga Tibor Nemzetközi Hegedűversenynek, melyen 1. díjat nyert. Jelenleg a lausanne-i Hemu Zeneakadémia tanszékvezető tanára. Rendszeresen ad mesterkurzusokat Európában és Japánban, mint szólista és a Stuller Vonósnégyes vezetőjeként pedig világszerte turnézó művész.

Stuller Júlia (Lausanne, 1992) gordonkaművész a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Mező László, a Lausanne-i Zeneakadémián Patrick Demenga, Baselben, a Mesterképzőben pedig Ivan Monighetti és Sol Gabetta tanítványa volt. Több rangos nemzetközi ifjúsági zenei verseny győztese. 2014 óta tagja a Verbier Festival Orchestrának és az édesapja által vezetett Stuller Vonósnégyesnek.


A Kettősverseny Johannes Brahms (1833-1897) utolsó zenekari darabja, melyet Joachim József magyar származású hegedűművész, karmester és zeneszerző megbékítésére írt, akivel a korábbi jó barátsága megromlott. Joachimnak tetszett a versenymű, és kibékült a zeneszerzővel. A bemutató 1887-ben, Kölnben volt, ahol Joachim és a gordonkás Robert Hausmann játszotta a szólókat és Brahms vezényelt. Az a-moll kettősversenyben a hegedű és a gordonka a két barátot jeleníti meg.

Brahms 1885 tavaszán Bülow-hoz írt levelében beszámolt arról, hogy egy új szimfóniát komponált, amely „… nem tudom, megnyeri-e a közönség tetszését.” Brahms aggodalmát igazolták a mű első zártkörű meghallgatásán történtek, amikor Ignaz Brüll nevű barátjával két zongorán egy válogatott hallgatóságnak bemutatta új szerzeményét. A szigorúságáról híres zenetudós, Eduard Hanslick a 4. szimfónia (1897) első tételének meghallgatása után úgy érezte, „mintha két erős fickó a bőrét cserzette volna”. Max Kalbeck pedig azt ajánlotta a szerzőnek, hogy a harmadik tételt „dobja papírkosárba”, a negyediket viszont önálló variációként tegye közzé, és a 4. szimfóniához írjon új Scherzót és új zárótételt. Brahms szerencsére nem fogadta meg barátai javaslatát, hanem megvárta a mű első zenekari próbáját: a Meiningeni Zenekar és a karmester Hans von Bülow lelkesedését tapasztalva már bizakodva várta a bemutatót. Ezen azt a tételt, melyet Kalbeck szerint szemétkosárba kellett volna dobni, a közönség megismételtette. A Hanslick által kifogásolt 1. tétel pompás nyitótémája az idők folyamán a szerző egyik leghíresebb dallama lett. A Finálé Hermann Krezschmar zenetörténész szerint egy „olyan birodalomba vezet, ahol már nincsen sem öröm, sem bánat, és ahol az ember fejet hajt azelőtt, ami halhatatlan”.

(Zelinka Tamás)