1983. november 5-én a Szépművészeti Múzeumból egy ország megdöbbenésére hét képet elloptak, köztük Raffaello Esterházy Madonnáját. Az évszázad rablásának is nevezett akcióban eltulajdonított, felbecsülhetetlen értékű festményeket bravúros nemzetközi együttműködéssel a nyomozók végül megtalálták és visszahozták Magyarországra.
A betörés nem csak azért okozott mély megdöbbenést, mert a Kádár-rendszer által sugallt kiemelkedő közbiztonsági helyzettel szemben mást mutatott, hanem mert ebben az ügyben látványosan összegződött a korszak valamennyi visszássága: a hivatalos jelentések dicshimnuszaival ellentétben álló motiválatlanság és fásult érdektelenség.
Az ország vezetői a rablás után újból rádöbbenhettek, a nyugati világot a vasfüggöny nem fogja megállítani, a jövőben akaratuktól függetlenül olyan dolgokkal is foglalkozniuk kell, mint a globális műkincs kereskedelem, a nemzetközi biztonság és együttműködés. Miközben a képeket keresték, a magyarok a Markos-Nádas duó Totyáján nevettek, mert a jelenetből – ha ez volt a célja, ha nem – az emberek többsége a rendszer kritikáját hallotta ki.
Miután a képek előkerültek, 1945 után először 1984-ben érkezett Budapestre az olasz miniszterelnök (Bettino Craxi), és annak ellenére, hogy hivatalosan ezt soha nem erősítették meg, az egész ország a maffia szerepéről kezdett beszélni. Ezt erősíthette az is, miszerint az elkövetőket nem adták ki Magyarországnak, az esetet rekord gyorsasággal lezárták.
Gilberto Martinelli filmje az azóta is titokban tartott ügyet igyekszik felgöngyölíteni, a betöréstől a képek megtalálásáig. Nincsenek végleges válaszok, de vannak megválaszolatlan kérdések. Az egykori résztvevők visszaemlékezései, kiegészülve azokéval, akik nem vállalták a szereplést – egyúttal egy látleletet is nyújt a nyolcvanas évek Magyarországáról.
