A+B

Bakos és Árendás

„Árendás József lelki alkata és alkotói habitusa elválaszthatatlan egységben mutatkozik meg a plakátokon. Ő az ezerarcú halhatatlan cirkuszi clown, aki gyakran maszk mögé bújva sohasem egyén, gyakran még típus sem, hanem titokzatos kacagó valaki, akinek élcei és falcai elől nem menekülhet a civilizáció. Előszeretettel találja meg lelki alkatának megfelelően a saját örömére és szórakoztatására szolgáló vizuális közlésformákat. A nemzeti sorskérdések feldolgozásának húsba metsző tragikumát malíciába mártott ecsettel közvetíti, mindazonáltal szívesen ajándékozza meg magát és a nézőközönséget megannyi erotikus krokival, frivol humorral vagy vitriolos bonmot-val. Árendás József munkássága zsinórmérték az elkövetkező plakátos generációk előtt, hiszen végigtekintve pályafutásán szilárd bizonyítékát találjuk annak, hogy nem a plakát stílusán van a hangsúly, hanem a kifejezőerején.

Bakos István fél évszázados alkotómunkájában kiváltképp az alkalmazott grafika területén vívott ki elismerést. Neve említésekor a legtöbb embernek a reklámgrafika, plakátgrafika és a tervezőgrafika műfaji kategóriák jutnak eszébe, következésképpen a grafika, mint a vonal művészete. A pályakezdéstől a 70-es évek elejéiig terjedő rövid periódust a pop-art képi világa uralja. Miután meglelte egyéni látásmódját és kifejező készségét, a 80-as évek közepéig hozza létre az életmű legkvalitásosabb munkáit a szürrealizmus kelléktárából építkezve színházi- és moziplakátokon. Az elkövetkező két évtizedben eltávolodva a festészettől, művészi kiteljesedésének eszközévé a fényképezőgép válik, de az utóbbi esztendők késztetése ismét visszavezette a pálya kezdeti szemléletmódjához. Bakos István elemeire redukálja a közvetítendő gondolat vizuális befogadhatóságát és a tartalmat emblémába sűríti. Gyakran alkalmazott fekete és fehér kulisszából emelkedik ki néhány vonallal megrajzolt jelkép, amely koncentrált asszociációt vált ki egy szempillantás alatt. Témaválasztása személyes, amely a tágabb környezetért érzett morális felelősségvállalásból táplálkozik.”

Keppel Márton művészettörténész