A kellékes - a Vígszínház és az Orlai Produkciós Iroda közös vendégjátéka
Eberhard Streul (1941-) német rendező, író és zeneszerző bravúros darabja tulajdonképpen egyetlen hosszú monológ: egy színházi kellékes másfél órás „one man show-ja”.
Eberhard Streul darabja nyomán magyar szöveg: Parti Nagy Lajos
Látvány: Iványi Árpád
Dramaturg: Radnóti Zsuzsa
Nyersfordítás: Deres Péter
Mozgás: Király Attila
Producer: Orlai Tibor
Rendező: Ilan Eldad
Az alaphelyzet a következő: a nézők üres, díszlet nélküli színpadot látnak. Rövidesen egy középkorú, munkaruhás férfi tol be egy kellékes kocsit, s rendezkedni kezd a kellékei között. Annyira el van foglalva a munkájával, hogy csak kis idő elteltével veszi észre a közönséget. Először megijed a váratlan látványtól, ezért szinte kimenekül a színpadról, s csak később óvatoskodik vissza. Zavarban van. Panaszkodik, hogy a helyzet kínos, mert a mai előadás elmarad, s nem érti, hogyan engedhették be mégis a publikumot. Még egy-két néző jegyét is ellenőrzi, hogy valóban a mai estére szólnak-e. Aztán megpróbálja felhívni az egyik munkatársát, ám a vonal foglalt – így neki kell megoldania a kellemetlen szituációt.
Mesélni kezd. Monológja alatt végig rendezkedik: a legkülönbözőbb kellékekkel bíbelődik – a művirágtól a suszterkalapácson át a borosüvegig. Elmondja, hogy évtizedek óta kellékes a színházban, de igazából énekes szeretett volna lenni. Fiatal korában a templomi kórus csillaga volt, de mára csak az maradt neki, hogy az ünnepelt sztárok technikáit, modorosságait figyelheti. A kedvenceiről (például Furchwänglerről) nagy tisztelettel szól, ám a gőgös ripacsokat kifigurázza. Először a karmesterekről, azok furcsa vezénylési szokásairól beszél, mert „másképp vezényel a pattogós japán, az elegáns angol s a katonás német”. Egy pillanat alatt virtuóz módon képes a legkülönbözőbb figurákat megjeleníteni, s minden mozdulata arról árulkodik, hogy tökéletesen ismeri-érzi a színházat – annak minden szépségével, de nyomorúságával is. A Bajazzókból énekelt részlettel például a rossz tempójú éneklést figurázza ki. Majd azt mutatja meg, hogy ki hogyan mozog, illetve hajol meg a színpadon: a Falstaff-színész a hasától alig tud lehajolni, a Rigolettót játszó kolléga még a meghajlás alatt is sunyin forgatja a szemét, a haldokló hősnő pedig a könnyeivel küszködik, és még halála után se hagyja abba az áriázást. Az egyik legbravúrosabb részben azt játssza el, hogy milyen trükkökkel provokálják ki az énekesek a nyíltszíni tapsot. De a prózai színészek sem ússzák meg: a kellékes elmesél egy anekdotát arról, hogy a Hamletet alakító színészt már messziről fel lehetett ismerni, mert útban a színházba is a szerepét gyakorolta, csak a „Lenni vagy nem lenni”-monológot mindig elnyomta a színész mopedjének brümmögése. Vagy eszébe jut függönyös kollégája, aki egy Ödön von Horváth-darab végén elszellentette magát, s a helyzet azért vált igazán kínossá, mert a darab ezekkel a mondatokkal fejeződött be: „Mi volt ez?” „Ó, semmi, semmi, csak a szél susogása”. „Bizony, az emberi hang eltűnt a színházból” – zárja le az anekdotát a kellékes.
Streul szövegének nagy erénye fantasztikus ritmusa, frappáns dramaturgiája: a hatásra kiélezett poénokat sokszor fájdalmasabb, szomorúbb emberi történetek kísérik. Mint például abban a részben, ahol a kellékes a gyűjtőszenvedélyéről mesél: amíg az egyik pillanatban felemel egy WC-kefét, (mint friss szerzeményt), a következő mondatában már arról panaszkodik, hogy ez a gyűjtőmánia tette tönkre a magánéletét. S az effajta váltások az egész darabot átszövik. Amennyire komikus, ahogy a térdére erősít egy suszterszíjat és talpalni kezd egy ócska papucsot, annyira fájdalmas, ahogy közben Hans Sachs egyik szólóját énekli a Wagner-operából. Szánalmas kisember és nagyformátumú művész egyszerre. Ám a pátoszt pimaszul elvágja, amikor a Mesterdalnokok-ária után elkezd szendvicset majszolni. Ezzel a kis bravúrjelenettel fejeződik be az első felvonás.
A második részben folytatódnak a hol elementáris, hol borongós anekdoták, színész-karikatúrák. Amikor a Rózsalovagban szereplő mopszról mesél, olyan, mint egy félénk kisgyerek, amikor az Éj királynőjét énekli szlovákul, mint egy cinikus fráter. A közönség szokásairól és a kritikusokról szóló hihetetlenül pontos és metsző szövegrészek után a darab legbravúrosabb jelenete következik: a kellékes trikóra vetkőzik, feltűri a zokniját, lámpaernyőt köt a dereka köré és eltáncolja A hattyú halálát, mint Ulanova. Aztán Barisnyikov bőrébe bújik. A mozdulatai persze esetlenek, de az egész személyiségéből az alázat és a színház szeretetének szépsége árad.
A szerző a színpadi halál különböző módjainak bemutatásával zárja le a darabot, s így a kellékes monológja tulajdonképpen egy logikus, lineáris (fejlődés)történetté áll össze. A tőrrel elkövetett öngyilkosság és a mérgezés „típusai” után Danilo halála következik A víg özvegyből. A kellékes lornyont tesz fel, sétapálcát ragad, néhány ütemet elénekel a szerepből, aztán összecsuklik a színpadon.
A telefon megszólal. A kellékes nagy nehezen feltápászkodik, s felveszi a kagylót. Megérkezett az illetékes. A kellékes munkája itt befejeződött. Kitolja kocsiját a színpadról, és azt mormogja a közönségnek, hogy sajnálja, ha elrontotta az estéjüket. Mert az övét bizony sikerült elrontani. És egyébként is: nagy marhaság „ez az egész színház-izé”.
