Wajdi Mouawad libanoni származású kanadai drámaíró és rendező, aki a kétezres évek közepén tűnt fel a nemzetközi színházi világban, Futótűz című darabjával pedig világhírűvé vált.

Torokszorító dráma az emberi kegyetlenségről és a történetmesélés erejéről.

A görög mitológia talán legismertebb lélektani krimijének újragondolása Oidipusz és Jokaszté mindent felülíró és meghatározó szerelmét állítja fókuszba. Kettejüknek „egy a millióhoz esélyben” született kapcsolata mindenen átsegítette őket. Mostanáig. De a sorsát senki sem kerülheti el.

Lucy Kirkwood 2016-os színdarabja humorral és élettel telin mesél három hatvan év körüli ember, egy házaspár és régi kolléganőjük váratlan fordulatot vevő találkozásáról. A szülők és a nagyszülők generációjáról beszél, de a gyermekekért emel szót, a sokasodó környezeti katasztrófák korában feltéve a kérdést: milyen világot hagyunk örökrészül nekik?

1985, Amerika. Egy világ és gyermekei. Tony Kushner 1991-ben írt, mára klasszikussá vált Pulitzer-díjas amerikai eposzának szereplői egy széttagolódott és összeomlással fenyegető világban, a kétélű szabadságeszményt hirdető reagani Amerikában szeretik és elhagyják, kerülik és mégis lépten-nyomon megtalálják egymást – és vele a személyes és társadalmi megváltás reményét.

Csehov nem volt még harmincéves, amikor megírta az Erdőszellem című színdarabját. (Magyarországon A manó címen játszották korábban.)

Székely Csaba drámaíróként először 2011-ben, a POSZT Nyílt Fórum programjában tűnt fel, ahol Bányavirág című színdarabjáért a Színházi Dramaturgok Céhe neki ítélte oda a Vilmos-díjat. Pályája azóta töretlenül ível felfelé. Darabjait számos magyar színház bemutatta, ő pedig háromszor nyerte el a Színikritikusok díját a legjobb új magyar drámáért.

A két világháború közötti hitleri Németországban született történetben egy tanárt és a gondjaira bízott kamasz diákcsoportot követünk a civilizációtól egyre távolabb, az erdő mélyére, egy katonai felkészítést szolgáló, szörnyű tragédiába torkolló táborozásra. Ödön von Horváth részvéttel megírt, mégis kendőzetlen társadalmi diagnózisának tárgya az egzisztenciális bizonytalansággal áthatott megalkuvások kora, és benne a kisember egyéni felelőssége.

Van olyan, hogy a legközelebbi ember visszaél azzal, hogy ő a legközelebbi ember, és van, hogy a legközelebbi ember egy szakítás vagy egy haláleset miatt eltűnik az ember életéből. Ez az a magány, amikor nincs legközelebbi ember – és ilyenkor keresni kezdjük azt.

Tena Štivičić kortárs horvát drámaíró 3tél című díjnyertes darabja igazi kelet-közép-európai történetet mutat be. Három idősíkon keresztül – 1945-ben, 1990-ben és 2011-ben – tárul fel a Kos-család több generációjának története, hogy e régi ház privát tereit miképpen töltik meg élettel, szeretettel és fájdalommal.

A vidéki munkásközegben játszódó történetben egy megözvegyült ácsmester küzdelmét követhetjük végig, aki egyre jobban elveszik a szociális ellátórendszer abszurd módon bürokratikus útvesztőjében. A kafkai alaphelyzet összesodorja Dant és a gyerekét egyedül nevelő fiatal anyát, Katie-t. A férfi először csak kis dolgokban segít nekik, majd egyre inkább odaszokik hozzájuk, apává és nagyapává válik számukra.

Forrásunk a kortárs magyar költészet. Formánk a kötetlenség. Nem adózunk különös tisztelettel a felkent lírának, sokkal inkább kitereljük a verslábakat a templom elé. Szállóigék és fülbemászó dallamok kelnek útra és hirdetik, hogy a költészet ma sem egy szűk, intellektuális réteg hobbija, hanem számtalan formában velünk van.

A nagy versek mellett számos önéletrajzi elem szerepel az estben: egy kései szerelem csodája, kórházi gyötrelmei, elszánt élniakarása.

A Nem beszélve arról, hogy… az alkotói függetlenségről, a művészi személyességről, a szabad alkotásról és a független területen való működés nehézségeiről is beszél, egy párhuzamos szálon futó történeten keresztül. Egy független filmes rendezőnőt megihlet pár futólag elkapott mondat egy Laura nevű nőről, aki kitört az addigi életéből és egy határozott döntéstől vezérelve eltűnt.