Rossini 150

Műsor:
Rossini: Petite Messe Solennelle

Közreműködik:
Horti Lilla – szoprán / Megyesi Schwartz Lúcia – alt / Megyesi Zoltán – tenor / Bakonyi Marcell – basszbariton / Egri-Pertis Duó (Egri Mónika és Pertis Attila) – Bösendorfer és Bogányi zongorán / Ernyei László – akkordeon / Kodály Kórus Debrecen

Vezényel: Szabó Sipos Máté

“Istenem, Uram! Íme itt e kis, szegény mise. Szent zenét komponáltam? Vagy inkább szentségtörő művet alkottam? Jól tudod, én az opera buffa-ért jöttem a világra. Némi technika, kevéske szív, ennyi az egész. Minden áldás Néked, vígy engem a Paradicsomba.” – olvasható a Petite Messe Solennelle szerzői kéziratán, mely az
idén 150 esztendeje elhunyt Gioacchino Rossini utolsó, párizsi alkotói periódusában keletkezett 1863-ban. Elhangzási körülményei is különlegesek: a Rossiniék hatalmas kertjében, szombatonta zajló Soirées Musicales-estek egyikén – amelyek valójában Rossini-kamaraestek voltak – csendült fel elsőször, akkora sikerrel, hogy a nagy ellenábas, Meyerbeer is azonnal elismerte a mű kvalitásait.
A „kis ünnepi mise” már címében is hordozza azt a kedves ironikus hangot, mely szerzőjének ekkortájt sajátja volt, s mely okán az estekre készülő kései kamara- szerzeményeit (186 dal) is, mint „Péchés de veillesse”-t (öregkori vétkek) aposztrofálta tréfásan a szerző. Ugyanis a közel másfél órás kompozíció nemhogy nem nevezhető kicsinek, de formátumában, gazdagon áramló invenciózus zenei anyagában, szellemes megoldásaiban egy Rossini-vígopera, egy Bach-passió és egy Mozart-mise jellegét ölti – egyszerre. Mindehhez társul a szabadon felbuzgó, könnyű kézzel, de érett szívvel komponált, az öregkor bölcsességével és belső derűjével kezelt, lazán áramló, szórakoztató – és egyszerűen gyönyörű – zenei szövet hangszerelése, melynek eredeti, kamara verzióját szólaltatjuk meg ezen az estén. A két zongorára, akkordeonra, kamarakórusra és négy szólistára írt változat,
ha lehet, még inkább csavar egyet a hatáson, olykor szinte tréfás színt kölcsönözve a műnek. Ugyanis bármit is teszünk, akkora a darab zenei formátuma, olyannyira kívánja a katedrálist, az oltárt és az operaszínpadot egyszerre, olyan grandiózus hatásokkal, akkordmenetekkel, hangtömbökkel operál, melyek e kamaraegyüttesen
majdhogynem ironikusnak tűnhetnek. (Igazán a későbbi szimfonikus zenekari hangszerelésben mutatkozik meg: minden tréfája mellett, mennyire komoly darab is a Petite Messe Solennelle.) Bach, újraharmonizálva és újragondolva – mondhatnánk a szóló zongorán felhangzó Preludio Religioso-részt hallván. Valami hiheteten Cum
santo spiritu-befejezés balzsamozza az ember fülét és ejti ámulatba sodró lendületével, izgalmas harmóniameneteivel a Credo végén. Nagyoperába illő, gyönyörű tenorállások a Gloria-ban, a kamarakórus fölé zseniálisan emelkedő, vele különleges „ellenpont-egységet” alkotó szólista az Agnus Dei-ben. A Petite Messe
Solennelle egy pillanatnyi üresjárat, nyugvópont nélkül szórakoztat a lehető legkomolyabban, húszpercesnek sem tűnő másfél órájában. Külön érdekessége e darabnak, hogy több mint 34 év választja el az utolsó Rossini-operától. Egyenes folytatás – a befejezés hangulatának szikrányi jele nélkül, mondhatni: könnyed összekacsintás az Úrral – Rossini-módra. Ahogy a szerzőtől várnánk – s ahogy meg is szokhattuk Tőle.