Az alapkoncepció ugyanaz: mutassuk meg, milyen úgy általában egy-egy Quimby-próba – persze a színpadon annak átgondolt, ám nem pontról-pontra megszerkesztett verziója elevenedik meg. A spontaneitás, az improvizáció ugyanis fontos eleme az előadásnak.
Vannak állandó elemek: a program gerincét ezúttal is az együttes zenéje adja, a régi slágerek mellett a két tavalyi album (Ajjajjaj, Lármagyűjtőgető) néhány dala is elhangzik – meglehet, kicsit átdolgozva, vagy épp csak részletekben, de mindenképp a jól ismert stílusban. A hangsúlyok viszont máshová kerültek: egy-egy hagyományos Quimby-koncert igazi zajos, fergeteges buli, most viszont előkerülnek a finomabb, a vad esték lendületébe kevéssé illeszkedő dalok, fontos szerephez jutnak a máskor észrevétlenül maradó dallamok, zajok, zörejek. S történik mindez nemcsak azért, hogy a koncert eltérjen a megszokottól, de azért is, hogy a dalok, a szövegek, a gondolatok könnyebben utat találjanak a közönséghez.
Az este ritmusát a zeneszámok és az „egyéb produkciók” váltakozása adja meg: a zenekar tagjai időnként zenélés helyett/mellett némajátékokat, minijeleneteket, Quimby-dialógokat adnak elő, amelyekben keveredik az abszurd humor és a filozófia.