Nyolcvan perc egy színésznő öltözőjében.
Negyven év a magyar történelemben.
Kezdő színésznő korában, 1931-ben gyakran éhezett, fázott. Hét év múlva már ünnepelt sztár: bundáinak, ékszereinek se szeri, se száma. Irigyelt színpadi kokott: a franciás Mezei. Három év múlva elege lesz a hazug szerepből, könyvet ír: Névjegy – klasszikus, igazi szerepekre vágyik, hús-vér embereket szeretne játszani. Minden álmát derékba töri a háború. Elmenekül Pestről s könyvet ír a szeretetről. 1945-ben várúrnő: három kiló túróért bérbe veszi Sárospatakot. Néhány hónap múlva bukott várúrnő, de újra sikeres színésznő. És éjszakánként bárokban, lokálokban zsoltárokat énekel, istenes verseket szaval. A franciás Mezei most már a zsoltáros Mezei. A fordulat éve a Liliputi Színházba sodorja. Száműzik, ellenáll. A kabaréban is művész és ember akar maradni. Levélben méltó szerepekért könyörög, de becsületes ember, eltéved: miniszter úrnak szólítja a miniszter elvtársat. Marad a kabaré. Budakeszin 1956-ban elmondja a Szózatot. Megint repül. Megint lefelé. Megint nem hagyja magát. Nemzeti Színház: érett, ünnepelt színésznő. Aztán a pártkatona igazgató nyugdíjba zavarja. Betegsége évekre ágyhoz – a mentőcsónakhoz – köti, a politika megalázza, a hivatalosság elfelejti.
Könyvet ír: szeretet-színházról álmodik.
1981-ben kilométeres sor kígyózik a Kálvin téren: emlékiratai a kor legnagyobb könyvsikere.
Színésznő a szakadék szélén: egy kopott színházi öltöző, fellépésre készül Mezei Mária. És kérdezik; kérdezi a korkegyenc újságíró, a sugárzó tehetségű íróbarát, a cinikus mosoly mögé kétségbeesését rejtő muzsikustárs, a lelkendező, szószátyár rádióriporter, a rajongó ujdondász, az unatkozó zsúrfiú, a mindig mindenkit kiszolgáló bértollnok.
Mindenki kérdez. A színésznő válaszol. Öltözőasztala előtt ül, fellépésre készül. Újabb és újabb ruhák, maszkok, parókák, jellemek…
A harmincas évek. A negyvenes évek. Az ötvenes évek. A hatvanas évek. Jönnek, mennek az államformák, rendszerek, hivatalok, politikusok, háború van, béke van, egyenruhás civilek döntik el, ki a jó művész, civil egyenruhások döntik el, ki a becsületes művész, jönnek a németek, kimennek, jönnek az oroszok, kimennek, visszajönnek, maradnak, háború van, béke van, masírozunk, hol erre, hol arra, a kormányzó úr hatvan éves, Rákosi pajtás hatvan éves, Kádár elvtárs hatvan éves, csupa gyönyörű, fellobogózott ünnep…
A színésznő ül a tükör előtt: negyven év néz vissza rá.
Kérdezik. Válaszol. Kérdezik. Válaszol. Kérdezik. Válaszol.
A szakadék szélén.
Fején változnak a kalapok, arcán a maszkok, testén a ruhák.
Mezei Mária eredeti írásai, interjúfoszlányok, levéltöredékek, naplódarabok: színésznősors.
Bohóctréfa: sírunk, nevetünk – valaki helyettünk, értünk muzsikál a szakadék szélén.
(Szigethy Gábor)
