„A citera szó, a görög kithara leszármazottja, a latin nyelv közvetítésével honosodott meg a magyar nyelvben. Citerán többnyire állva szokás játszani. A hangszer pengetett végével közel a játékoshoz, kissé ferdén fekszik az asztalon. Padon, lócán ülve is lehet citerázni; ilyenkor a játékos a citerát is ugyanarra a lócára fekteti, amelyen ül. Jellemző a citera hangjára az állandó zúgás, ami a kísérő húrok mennyiségétől és használatától függően gyengébb vagy erősebb lehet; néha olyan fokú, hogy a dallamot gyakorlatlan füllel nehéz belőle kihámozni. Mindez annak a következménye, hogy a kísérő húrok szabadon, tompító nélkül rezegnek. A citera a szegényebb paraszt rétegek hangszere: falusi és tanyai parasztoké, pusztai uradalmi cselédeké. Kisebb mulatási alkalmakon – keresztelő, disznótor, áldomás, fonó, toll- és kukoricafosztás – elmaradhatatlan volt.” (Sárosi Bálint nyomán)