A történet egy címmel kezdődik, talán a Perro (Kutya) a legtalálóbb. Tudjuk, hogy a kutya az ember legjobb barátja, ám ez a Perro félúton van a vad és a szelíd, a hűséges és a veszett, az ösztöneb és a kölyök között. Lesznek, akik azt mondják, hogy egy állatról szól, a magányról, valami személyesről... Akiről és amiről szó lesz, az egy személy és egy hely, ahol nincsenek szempillantás alatti magyarázatok, sem igazoló érvek.
Ez itt az ösztönösen-intuitíve született össze nem illések terepe. A hétköznapira nincs magyarázat. Az egyedüli látható, vagy legalábbis előre látható eszköz a test. Annak, ami előbb vagy utóbb elhangzik, nincs túl sok értelme, csupán örömet okoz. Újra egyedül állok a színpadon, ám ezúttal mégsem vagyok egészen egyedül, itt vannak a barátaim, vagy éppen nincsenek, és talán csatlakoznak hozzám, és segítenek abban, hogy megmutassam, mit látok az emberekben és mit felejtek el.“
Daniel Abreu