A triumvirátus

Közreműködik: Fejérvári Zoltán – zongora / Kodály Filharmonikusok
Vezényel: Kovács László

Állandó, üdítő hangulati változás tételről tételre; karakteres, érzéssel hangszerelt részletek; az 1906–1911 közötti bartóki zongoradarab-termés kimagasló pillanatainak páratlan reinkarnációja – mondhatni magyar  táj, magyar partitúrával: A triumvirátus c. hangversenyünk első opuszaként Bartók Béla 1931-ben befejezett, már meglévő öt régebbi zongoradarabjának meghangszereléséből keletkezett Magyar képek c. szvitjét szólaltatjuk meg.

Igéző, meghitt hangulatot teremt az első rész, az Este a székelyeknél, vad kanásztánc-ritmika éled újjá a Medvetáncban, ezt ismét egy békés – szinte impresszionista hangvételű – lírai tétel követi, a Melódia, végül ismét hangulatváltás: groteszk humorral és érdekes hanghatásokkal – például ütött, lecsapott vonókkal – teli az 1911-ben befejezett Három burleszkmásodik darabjának zenekari változata. A sorozat egyetlen népdalfeldolgozása a "Házasodik a tücsök" kezdetű magyar népdal, mely az öttételes mű záró részeként, szinte a tekerőlant-érzetet teremti újjá kvintben álló „zenekari orgonapontjaival”.

Ezt követően visszarévedünk a romantika, pontosabban Liszt Ferenc korába: az egyik legnépszerűbb, s tegyük hozzá, legrövidebb, legkoncentráltabb, alig 18 perces Liszt-zongoraversenyt, az 1855-ben bemutatott Esz-dúrt szólaltatva meg.  Mi rejtőzhet alig pár ütemnyi kromatikus, lefelé lépcsőző nyúlfarknyi témában? Mennyit érhet és hová fejlődhet pár rövid zenei ötlet? Különleges az eredmény: rengeteg elgondolkodtató, finom hangnemi eltévelyedéssel, tempóban meglassúdó, köztes gondolati indával – miközben mindvégig szem előtt marad az eredeti téma, amelyhez a zeneszerző, és így a hallgató is mindig visszatalál. E sajátos, csillag alakú, állandóan ötleteket megragadó majd elejtő vándorúton persze mindent megkapunk, amit csak egy vérbeli Liszt-zongoraversenytől várhatunk. Izgalmas irányba vezető, gondolatébresztő modulációkat, szédületes variációs körítéseket, hangnemi vonzásoktól és váratlan választásoktól, dús harmóniáktól roskadozó zenei asztalt, tágan felívelő, gyönyörű romantikus hangtereket, impozáns, lélekemelő dallamíveket, melyek oly jólesnek a fülnek. Az opusz meglehetősen sokáig készült, az első gondolatokat már 1830 tájt lejegyezte a szerző, de megérte a negyedszázados várakozás. A bemutatón Hector Berlioz állt a karmesteri pulpituson, s maga Liszt – aki ekkor már visszavonult az állandó koncertezéstől – szólaltatta meg a zongoraszólamot.

A mi hangversenyünk „Berlioza” Kovács László lesz, Liszt örökébe pedig Fejérvári Zoltán lép, hogy ismét létrehozzák 1855 lúdbőröztető csodáját – az Esz-dúr zongoraversenyt.

Hangversenyünk második részének fókuszában Kodály Zoltán zeneszerzői fejlődése, gazdagodása áll két, egymástól 33 évnyi eltéréssel keletkezett műve tükrében. Elsőként az 1906-ban, szinte még „pelyhedző állal”, alig 24 évesen komponált – majd 1928-ban Toscanini hatására átdolgozott, de alapjaiban változatlanul hagyott – Nyári este c. darabját szólaltatjuk meg. A későbbi opuszok, a Galántai táncok, a Páva, a Psalmus ismeretében azt is mondhatnánk: szerzőnk már zeneakadémiai évei végén is szinte készen állt. Mind harmóniáiban, mind az alkalmazott hangszerelési eljárásokban, az érzetekben, a hangterekben, majdhogynem a teljes későbbi Kodály-életmű előképe megszólal e műben – sok esetben konkrét dallamokkal megelőlegezve későbbi darabjainak jellegzetes fordulatait. Nagyszerű élmény e menet közbeni „párhuzamos Kodály-hallgatás”!

Ugyan hangversenyünk záró száma, Kodály Concerto c. alkotása a II. világháború kitörésének és eszkalálódásának idején, 1939-1940-ben keletkezett, még nem érződik rajta a későbbi Missa brevis drámai hangvétele. A mű a Chicagoi Szimfonikus Zenekar 50 éves fennállására készült dinamikus ünnepi alkotás; elnevezése, illetve szerkezete pedig – Phillip Husher, a Chicagoi Szimfonikus Zenekar munkatársa szerint – visszautal a concerto szó eredeti jelentésére, a hangszerek szabad kombinációjára, mely Kodálynál jellegzetes magyaros motívumokkal válik izgalmassá, Husher szerint Bach I. és III. brandenburgi versenyében gyökerező komponálási technikával. Optimista, szabadon áramló, folyamatos vonulásban lévő, izgalmas, nagyszabású zene – 22 perc „nemzetközi”, de jellegzetes magyar ízeit továbbra is megtartó Kodály.