Az angyalok léptei
Bill Evans - A jazz hercege
Az 1970-es évek New York-jának jazz szcénáját tárja elénk Pruzsinszky Sándor, mégpedig annak a Bill Evans-nek a perspektívájából, akit a drog, a paranoia és a saját zsenialitásának szörnyetege dobál kénye-kedve szerint egyik lövészárokból a másikba, egyik koncertteremből a másikba. A monodráma felütése a zongorista bátyjának – Henrynek –öngyilkossága, amely a már szokássá vált drogfüggő és pszichotikus életmód még intenzívebb folytatásának spiráljába sodorja bele a művészt. („Dupla adagot lőttem be, hogy legyen erőm az utcára menni s a bulldogpofákba nézni”). Ezen a ponton kapcsolódik a néző a legenda élettörténetébe, méghozzá, ahogy a műfaj jellegéből is adódik, az egyszemélyes színjáték erejével, annak intenzitásával, mindjárt egészen intim közelségben. A lázálmok, hallucinációk a valóság rettegéstől és szorongástól eltorzított alakzatai között ugrálva mintegy belülről kaphatunk rálátást a sztár, mint szubjektum tapasztalatainak átélésére, miközben a jazz világának ezen korszakában bevett, nagyon is valóságos gyakorlatokra is ráismerünk. Kókai János nemcsak nagyszerű színész, de kiváló zongorista is, aki ragyogó stílusérzékkel szólaltatja meg Bill Evans dalait, ezzel is autentikussá, hitelessé és hihetővé téve az előadást.
A jazz hercege minden pillanata leköti a nézőt, és valóban játszi könnyedséggel vezeti át a pokol körein, ahogy a zene szárnyalásával talán maga Bill Evans is tette. („Hallják az angyalok lépteit, ugye? Innen bújnak elő, a hangjegyekből… „)
Írta: Türjei Zoltán