Ha egy koncerten olyan művekkel találkozunk, amelyek átiratban szólalnak meg, ezt többnyire fennakadás nélkül elfogadjuk, és rábólintunk, mondván, hogy „ez ugyanaz, csak másképp”. Néhány szakértő ugyan rendszeresen szót emel az „originális” változat mellett, ám legtöbbünknek nincs kifogása az ellen, hogy például Muszorgszkij Egy kiállítás képei című sorozatát nem zongorán, hanem Ravel zenekari átdolgozásában szokás megszólaltatni.
Az átiratok készítése azonban korántsem amolyan ártalmatlan foglalatoskodás. A kottából kihüvelyezni kívánt „szellemi rész” utáni nyomozás ugyanis leginkább egy detektív munkájára emlékeztet. Ez a „nyomolvasás” egyfajta szellemi küzdelem, amely végső soron nemcsak arra fut ki, hogy a nyomozó megtanulja helyesen olvasni a nyomokat, hanem arra is, hogy az indítékokat is megértse. Ez pedig nem kisebb feladatot jelent, mint azt, hogy az eredeti alkotót úgyszólván jobban meg kell értenie, mint önmagát. Fiatalos lelkesedés nélkül ki merne vállalkozni efféle szellemi kalandra?
Király Csaba a billentyűs játék valamennyi területén, a legkülönfélébb zenei stílusokban és zenetörténeti korokban egyaránt otthonosan mozog. Kivételes munkabírása és manuális adottságai, valamint tehetségének páratlan – a continuojátéktól a kamarazenén át a karmesterségig terjedő – sokarcúsága már igen fiatalon keresetté tették az 1965-ben Komlón született művészt.
A zenéhez alkotóként közelít, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint figyelemre méltó improvizációinak és átiratainak sora. Számos zenekari és oratorikus művet ültetett át orgonára – többek között Liszt: Koronázási mise, Bach II., III. és IV. brandenburgi verseny, Mahler VIII. szimfónia, Beethoven Egmont-nyitány, V., VII. és IX. szimfónia, Schumann I. szimfónia, Verdi Requiem, Mendelssohn Szentivánéji álom, Stravinsky Petruska –, s átültetéseit rendszeresen műsorra is tűzi a világ koncerttermeiben, templomaiban.