Talán egyetlen táj sem ihlette meg jobban Liszt Ferencet, mint a napfényes Itália, az európai kultúra bölcsője. Először az 1830-as évek végén járt ott, utazó virtuózként. Ekkor kezdte komponálni a Vándorévek-sorozat Itália című kötetét, amely hét zongoraművet tartalmaz: van köztük olyan, amely Raffaello-festmény, Michelangelo-szobor, Petrarca-szonett és Dante-olvasmány nyomán született. Ez a ciklus később kibővült a Velence és Nápoly című „pótkötettel”. Liszt legközelebb 1861-ben utazott hosszabb időre Itáliába, élettársát, Caroline zu Sayn-Wittgensteint követve, hogy ott kössék össze életüket, de ez pápai engedély híján meghiúsult, és családi bonyodalmak miatt később sem realizálódott. A novícius múltat maga mögött hagyó apa Franciscus, azaz Ferenc névre keresztelt fia gyerekkori álmai váltak valóra, amikor 1865-ben abbéruhát öltött, és felvette az alsó papi rendeket. Ebben az időben a Monte Mario tetején elhelyezkedő Madonna del Rosario kolostorban élt, a koncerten elhangzó, egy-egy szent életének csoda-epizódját elmesélő, „ferences” legendák is itt születtek. Az elsőben azt zenéli el – már-már láttatva a cselekményt –, ahogyan Assisi Szent Ferenc a madaraknak prédikál, akik addig nem repülnek el, amíg a szent meg nem áldotta őket. A másik legenda Paolai Szent Ferenc (Liszt őt tekintette védőszentjének) történetén alapul: a Messinai-szoros tutajosa nem hajlandó átvinni a szentet a vízen, mert annak nincs pénze kifizetni a viteldíjat. „Ha szent vagy – mondja –, menj át gyalog a habokon!” Erre Szent Ferenc Isten nevében megáldja köpönyegét, a hullámokra fekteti, egyik végét vitorlaként felemeli, és biztonságban átkel a túlpartra. A műveket a nemzetközi lemezpiac egyik legfoglalkoztatottabb művésze, a Kadosa Pál nevével fémjelzett, legendás iskolából kikerülő, a Liszt Ferenc Társaság Liszt Ferenc Nemzetközi Lemeznagydíját is elnyerő Jandó Jenő szólaltatja meg.
Rendező: Művészetek Palotája