FAUSZT, avagy a mitakartok? (sic!)

Fauszt eljutott odáig, hogy mindent tud. Világa minden szegmense oksági elemekre esik szét, Mefisztó nem megkísérti őt, hanem ő maga válik Mefisztóvá – ez egyébként a „kísértés”, „jelenés”, „jelenet” szavak más lehetséges interpretációja, melyet eleve magukban hordoznak. Megszerzett gyűlölt tudásában nincs helye a vágyaknak, céloknak, kihívásoknak, győztes örömnek, igaz, a bukás miatti összeomlásnak sem. Fauszt-Mefisztóként nekiindul visszaszerezni egykori igazi életét és illúzióit, ám pengeéles gondolatai nem engedik, hogy hazugságba, öncsalásba ringassa magát, megoldást csak úgy találhat, ha az valóban létezik." Hogyan lehet normális emberi és hiteles művészi életet élni? Lehet-e? Vagy önmagában az erre való vágy nem több puszta önzésnél?

 Írta, játssza és rendezte: Jámbor József

  RÉSZLET A DARABBÓL:

 „MEFISZTÓ: Mivelhogy már mindent tud. Keleti harcmesterek ilyenkor leheverednek egy fa alá, egész nap ott döglenek, és isznak, s ha tanulni vágyó fiatalok el akarnak lesni tőlük valamit, csoportba verődve sorsot húznak, és a sorshúzás kialakította sorrendben a mesterhez járulnak. Ott azon melegiben megtámadják, melyet az egy jól irányzott pofonrúgással, vagy egyéb kümitével hárít, melyet a lesdelő többi tanítvány kielemez, majd beépíti saját tudásába, mely vagy a mesterfokig repíti őket a távoli jövőben, vagy sem. Hiába, no, a tudás megszerezhető, de átadhatatlan. Keleten oly jól tudja ezt mindenki.

Miért nem teszi Fauszt is ugyanezt? Egyfelől nyugaton nőtt fel, ahol a tudás megszerzése leépíti a fizikumot és megrendíti az egészséget. Egy keleti dzsiu-dzsicu mester kiváló fizikai állapotban van még nyolcvan éves korában is, vígan ihatja a rizsbort, melytől pedig a világ legszörnyűbb másnaposságait kapja az ember, hamar kiheveri, vígan ihat tovább. Fauszt gyomra, érrendszere, szervei, csontozata, inai már nem lennének képes ilyen terhelést elviselni, talán ha pár napig igen, de többet semmiképp.

Na, meg aztán a pszichés szituáció. Az öreg kung-fu si-fu örül neki, hogy nincs több tanulnivalója, elérte a tökéletességet (vagy majdnem, de ezt halandó már nem tudja bebizonyítani), s élvezheti még a rét zöldjét, a virágok ezer színét, a lombfa hűvösét, az ópium bódító meséit.

Fauszt ezzel szemben csalódott. Ezért küzdött évtizedeken keresztül? Hogy bebizonyosodjék az, amit amúgy mindig is sejtett? Nem többet ért naiv tudatlansága, mint ez a fennen szofisztikált kietlenség? Hogy mindennek tudja az okát, célját, mechanizmusát, jó és rossz oldalát, s mindez mégsem teszi boldoggá, mert a részeredményekre találás izzó heurékái lassan fölemésztették az Egész megismerésének boldogságát?”