A romantika, ez a tizennyolcadik század végén kezdődő, és szinte a teljes tizenkilencedik századot átmosó, hatalmas mozgalom egyik legfontosabb törekvése volt a műnemek átlirizálása, illetve azok zeneiségének fölerősítése. Ekkor jelenik meg az elbeszélés helyén –vagy mellett – az elbeszélő költemény, a regény helyén – vagy mellett – a verses regény, a dráma helyén – vagy mellett – a drámai költemény.
A ballada, mint eleve versben íródó epikus tartalom, szinte kínálta magát a költőknek. Annál is inkább, mert a romantikának szándékában állt a népköltészet értékeinek beemelése a „magas” irodalomba.
A ballada megújítása területén nálunk Arany János érte el a legkiemelkedőbb, máig ható sikereket, a Vörös Rébék vagy a Tetemre hívás (de hosszan sorolhatnánk még a műveket) népszerűsége nagy elbeszélő költeménye, a Toldiéval vetekszik.
Azt azonban már kevesebben tudják, s főleg kevesebben ismerik ilyen jellegű alkotásait, hogy Liszt Ferenc is írt balladákat (ezt a zenei formát Chopin honosította meg, az ő tevékenysége nyomán, illetve ihletésére fordult az „egytételes, kötetlen jellegű zongoradarabok”, illetve a megzenésített, dalszerű kompozíciók felé jeles zeneszerzőnk).