A sztálini önkény által elhallgattatott Oszip Mandelstam (1891–1938)
szibériai táborban veszti életét. Paul Celan (1920–1970) szülővárosában,
Csernovicban túléli a gettót, a kényszermunkát, de szülei odavesznek
egy ukrajnai munkatáborban. Akárcsak Celan, a németországi deportálástól
megmenekülő Nelly Sachs (1891–1970) is a zsidóság szenvedését, a soá
tapasztalatát teszi költészetének egyik alaptémájává. Az 1930-as évekre
elsötétedő világban Mandelstam versei még mintha egy eltűnt, de fel nem
adott élet fénylő teljességét mutatták volna.
Az egymáshoz személyesen
is kötődő Celan és Sachs háború utáni műveiben a mély gyász társul azzal
a törekvéssel, mely többek közt a bibliai nyelvezet használata, a zsidó
hagyomány faggatása és a testi-lelki szerelem által az emberi méltóság
helyreállítására, a szabadság elnyerésére, a felemelkedésre irányul,
arra a lehetőségre, amelyben a zsidóság számára meghatározók az Izrael
eszményéhez kapcsolódó kulturális értékek. Vajon miféle utak vezetnek a
mindenség felé? Lehetséges-e még az ima? Ráléphetünk-e a honvágy
lajtorjájára? Nyitja-e kulcs a hallgatás házát? Gyógyítható-e az éj? Az
est során felhangzó dalok a zsidóság és tágabb értelemben véve a 20–21.
századi ember traumatizált létezése, holokauszt utáni gyásza felől az
újrakezdés, a folytatás esélye felé ívelnek.