Amikor Dohnányi Ernő (1877-1960) megszületik egy pozsonyi gimnáziumi tanár családjában, Brahms még csak negyvennégy éves. Karnyújtásnyi közelségben van tehát a romantika, amely az ifjú zongoravirtuóz és zeneszerző pályakezdésében éppoly jelentős ösztönző szerepet játszik, mint négy évvel fiatalabb pályatársáéban, Bartókéban. Csakhogy míg Bartók néhány év után túllép Richard Strauss hatásán, Dohnányi soha nem válik igazán „modern” zeneszerzővé. Az ő útja más, mint Bartóké és Kodályé - sem az újító szellemet nem teszi maradéktalanul magáévá, sem a magyar népzene iránti elkötelezettséget (bár a folklór az ő művészetében is megjelenik, igaz, összehasonlíthatatlanul csekélyebb súllyal).
Dohnányi kiforrott, személyes stílusa az a mérsékelten modern, 20. század eleji eklektika, amelyben meghatározó szerepet játszik a romantikus örökség. Újrafelfedezése idején leginkább zongoraművei felé fordultak érdeklődéssel, ezért is fontos, hogy Prunyi Ilona és művésztársai ezen a hangversenyen elsősorban kamarazenéjére összpontosítanak, így dalaira, amelyekben kitapintható Mendelssohn, Schumann és Brahms hatása, és a gazdag hangzásvilágú szextettre, amely szintén sokféle szállal kapcsolódik a hagyományhoz.
Műsor:
Dohnányi: Szerenád, op. 10
Dohnányi: Suite en valse - két zongorára, op. 39 - Valse sentimentale; Valse de fête
Dohnányi: Hat dal Victor Heindl verseire, op. 14 - Waldelfelein; Vergessene Lieder, vergessene Lieb'
Dohnányi: Hat dal Conrad Gomoll verseire, op. 16 - Grüsse zur Nacht; Fernes Klingen; Du silbernes Mondenlicht; Serenade
Dohnányi: C-dúr szextett, op. 37