Fehér László Kiállítás+ 32. Magyar Sajtófotó

Közel harminc évnyi alkotómunkát ölel fel az a kiállítás, mely korunk egyik legizgalmasabb festőművészének, Fehér Lászlónak a képeit mutatja be Szegeden. A Reök-palota falain több mint 30 művet tekinthetnek meg a látogatók. Fehér László művészetének alapja a realista megközelítés. „Számomra mindig fontos volt egy olyan megalkuvást, opportunizmust nem tűrő, hiteles, dokumentarista igazságközlés, amit nem tudtam másképp megfogalmazni, mint realista formában. Ezen igazságfelfogásom miatt mondok le azokról a festői gesztusokról is, amik nagyon fontosak lennének az ember szívének.” 

Fehér László festőművész

1953-ban született Székesfehérváron. 1976-ban elvégezte a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. A pályakezdés idején, a 70-es évek közepén fotórealista képekkel jelentkezett. A hiperrealizmus ebben az időszakban szinte provokációnak hatott, különösen azon szociografikus előadása, amely Fehér László ecsetje nyomán vászonra került. Az itt is látható Földalatti c. kép (1976) a nagyvárosi sivár élet hétköznapi jeleneteit, elég könyörtelenül azt a valóságot mutatja, amely igen jellemző volt a 70-es évek második felére. A képek többsége ebben az időszakban fekete-fehér, úgy viselkednek, mintha nagyon triviális amatőrfényképek felnagyításai, vásári piktor által "képpé" emelt holmik lennének. A különös képkivágatok, kicsit megbillentett nézőpontok, 50-es évekbeli valós és kvázi családi fotók illúzióját keltik, többnyire fekete-fehérben, de időnként rikító színekben játszva. A 70-es évek végén tematikaváltás következett: a zsidó temető sorozattal indult, majd 1980-ban az LT (Diptichon) című képpel, amely még fekete-fehér, vált egyértelművé ez az irány, amelyben Fehér László zsidó identitását a festészetben is megjeleníti. Az évtized közepétől a tájak egyre festőibbek, egyre gazdagabban megfestettek és egyre drámaibbak. Ez a korszak kétségkívül a magyarországi újfestészet hatását is magán viseli, expresszív, érzéki és érzelmes egyszerre. Ebben az időszakban jelennek meg először az egyetlen (fehér) körvonallal jelzett figurák képein. Az 1986-os római ösztöndíj jelentős hatással volt Fehér László festészetére, képei színekkel teltek meg, a formák grandiózusakká váltak. Ez a szemléletváltás újra kiegészült a régi családi fényképek által megjelenített témákkal, de már nem a fotórealista időszak távoltartóan tárgyilagos szemlélődő-felmutató előadásmódjával, hanem szinte misztikus magasságba emelő átiratban. 1988-ban drasztikus fordulat történt, az addig meglehetősen gazdag színvilágát lényegében három színre: sárgára, feketére és fehérre redukálta. A képfelületek döntő részét a sárga uralja, s ebbe az elvonatkoztatott, absztrakt felületbe kerülnek bele a feketével felvitt építészeti elemek, és képenként egy-egy, fekete-fehér figura. A 90-es években újra fekete-fehérre redukálódtak színei, bár két alapszínének rendkívül sok változatát alkalmazza az ezüsttől a diffúz szürkéken át a gyöngyházas derengésű, elmosódó fényekig. A témák hasonlóak, a régi fotók metafizikus, sokszor a szürrealitásig emelkedő átiratai, egy-két, nagyon magányos, fehér, fekete vagy szürke kontúrral megjelenített szereplővel, egy-egy építészeti tagozattal, lépcsővel, különös perspektívában megjelenő tájrészlettel. A 90-es évek közepétől előszeretettel készít portrékat is, művészekről, barátokról, neves művészeti közszereplőkről. A 90-es évek végén a nagyon kontrasztos színvilág oldódik, kékesszürkévé vidámodik, többszereplős lesz, kicsit a falvédők bumfordi, életkép világához közelít. Egy-egy képén újra megjelenik a szinte fotórealista hűségű emberábrázolás. 1990-től installációkat is készít, kontúrfiguráinak egy-egy csoportját vasból is elkészíti. Fehér László kétségkívül a 90-es évek magyar művészetének egyik legjelentékenyebb figurája.

Saját művészetéről:

„Gyakran szoktak fotorealista művészként emlegetni, ezt a besorolást, mely a korai műveimre érvényes, a későbbi periódusaim tükrében vitathatónak tartom. Művészetemnek mégiscsak alapja a realista megközelítés, hisz számomra mindig fontos volt egy olyan megalkuvást, opportunizmust nem tűrő, hiteles, dokumentarista igazságközlés, amit nem tudtam másképp megfogalmazni, mint realista formában. Ezen igazságfelfogásom miatt mondok le azokról a festői gesztusokról is, amik nagyon fontosak lennének az ember szívének. Célom az objektíven bemutatott helyzet felvállalása; stílusról nem, legfeljebb helyzetről beszélnék - úgy érzem, a stílus a művészet halála.

Korábbi műveim tán legfontosabb jellegzetessége a transzparencia. A Velencei Biennálén bemutatott sorozaton jelentek meg először erőteljesen és egységesen az átrajzolt figurák (bár már a nyolcvanas évek közepe óta jelen voltak festészetemben). A figurák kiüresítésével a létre kérdezek, melyben leledzünk, s mely körülvesz bennünket. Mi nem akarunk megszületni, de miután megszülettünk, nem akarunk meghalni sem. Különös csoda ez. Amikor Dégen ott üldögéltem a tó partján mindig éreztem, hogy az egész életünket átjárja a nap, a fény, a fák, az erdő, a levegő, s a mi létezésünk csak egy jel. Egy jelhagyás valahol. Próbáltam ezt a jelet belerajzolni a képekbe: átlátszottak az emberen a tárgyak, a híd, a víz, az árnyék: az a helyzet, amiben benne van, de csak egy pillanatra. Az ember átlátszósága a tájban a pillanatnyiságra utal. Fotósszemmel nézve a pillanat a létezés halála. Ezt próbáltam kifejezni ezekkel az átlátszó figurákkal. Ha lehetett, akkor mindig fehérrel próbáltam ezt megfogalmazni, hogy olyan legyen, mintha fényrajzolta figurák mozognának a képeimen, a tájban, mint törékeny létezésünk jelei.”

A nap végigpásztázta a tájat
Könyörtelenül fekete árnyékot írt a távoli fák köré
Az irreális rózsaszín ég fökitta a nap melegét
Valaki tétovázott, hogy kilépjen a képből
(Fehér László)

32. Magyar Sajtófotó Kiállítás
Az elmúlt év legemlékezetesebb pillanatai a legjobb magyar fotóriporterek objektívén keresztül

2014. szeptember 11 – november 23.

A Magyar Sajtófotó Kiállítás a magyar fotóriporteri szakma legnagyobb seregszemléje, amely mindig az adott évet megelőző esztendő legjobb sajtófotóit vonultatja fel. Azok az események, arcok, hangulatok köszönnek vissza a REÖK-ben látható képeken is, amelyek a 2013-as esztendőt emlékezetessé tették. Drámai és örömteli pillanatokat, küzdelmeket, hétköznapi élethelyzeteket és soha többé ugyanígy tetten nem érhető pillanatokat láthatnak azok, akik ellátogatnak a szecessziós palotába. A sajtófotó pályázat díjazottjai ebben az évben jellemzően a 30-as, 40-es korosztály képviselői közül kerültek ki, ezért a kiállítás képanyaga is elsősorban az ő látásmódjukat tükrözi.